SunShine

Az egyik gazdája hívta, Naty, Natalie Brown, egy fekete hajú és szemű, sötétebb bőrű lány.

Már rohant is. Mikor odaért, Naty különös szíjakat kapcsolt rá, amit Apa „hám”-nak hívott.

Sun ugatott a boldogságtól.

Az öregektől hallotta, hogy „Teljes erődből dolgozz!”, „Húzz-ra indulni és állj-ra megállni? Pofonegyszerű!”. Ezen kívül látott már veszekedő és verekedő öregeket, akik elöl akartak állni és húzni a fogatban. A tanítás egyszerű volt: az öregek közé fogták.

–        Húzz! – kiáltotta Apa, aki a szánon állt.

Eleinte nehezen indultak, Sun nemegyszer felbukott, ilyenkor rengeteget morogtak rá, néha egy-egy idegesebb tanára bele is harapott. Ő fájdalmasan vinnyogva vette tudomásul, hogy igazuk van. Rengeteg kört tettek az udvaron, Sun pedig egyre inkább belejött, ugyanakkor el is fáradt.

Az ebédidőre mindenki jól viselte magát, a szán gyönyörűen ment.

Egy hét múltán Naty-t kellett húznia, nem csak Sun-nak, hanem az egész csapatnak. Sun mellett Beery állt, egy jó, de gyáva kutya, akinek hangja azért van, csak nem ereszti ki. Mögöttük állt Morzsi és Mókus, az „M-duó”. Előttük Borbála állt, Sun és sokak játszótársa, aki, ha mind a két szeme kék, Sun ikre lehetne, a társa pedig Villám volt, egy keverék, akinek a fél családja szamojéd spicc.

–        Húzz!

 Sun nemigen akart húzni: őt NEM szólították. Mintha ott sem volna. Mintha senkit sem érdekelne... Akkor meg miért húzzon? Nem éri meg... vagy igen? Mégis? De akkor sem szólították... talán nem várják el tőle, és baj lesz abból, ha elindul. De elindultak. Kicsit megijedt, ugyanis nagyon erősek a többiek, ezt jól tudta. Ha Sun nem akart vonszolódni és szidódni, el kellett indulnia. Na, MOST értette, min is vesztek össze: szólítást akartak. Talán butaság. Talán éppen ezért nem címzi Naty a „Húzz”-t! Nem akar több veszekedést. Na, ha ezt így kell megoldani, akkor így kell megoldani. De akkor is jobb volna, ha szólítana valakit... Vagy mégsem?

 Másnap Maci, Articsóka, Kyra és Leila is ott voltak, befogva. Ők is nagyon jó kutyák voltak, legalábbis fogaton kívül biztosan. De mivel Naty és Apa kutyái voltak, nagyon valószínű, hogy ők is remek szánhúzó kutyák...

–        Húzz!

 Ha húzni kell, húzz. Ezt tette a sok, munkának élő husky is: húztak. A ketrecbe zárt malamut, Fini, keservesen vonyított: őt is erre tenyésztették, miért nem húzhat? A két komondor büszkén csóválta a farkát. Egyikük fél szemére vak volt, de Sun, sőt, még Borbála is kifulladt a játékuk közben.

Természetesen mindenki remek volt. Az egyetlen vacakoló láncszem Sun volt, aki néha nem volt tisztában a csapat erejével. Olyankor minden kutya dühösen villogó szemekkel nézett rá, így igyekezett elkerülni a hibákat. Sikerült is neki.

 Naty fogata csúcs volt, a kutyái erősek, kitartók és gyorsak, ugyanis érezték, ezért vannak a világon: a gazdi szeme fényének lenni, kitalálni a gondolatait, kedvében járni, boldoggá tenni, a simogatást tűrni, szeretni, feláldozni magukat a gazdiért, ha úgy hozza a sors.

A kutyák nem gondolkodtak sokat, inkább csak Sun-nak villantak át különböző dolgok a fejében – mint például a vezérposzt, győzelem, és egyéb elismerések – de ő sem forgatta ezeket sokáig. Inkább csak dolgozott, hátha sikerül elbűvölnie Natyt...

 Pár kör után Naty megvizsgálta a csapat talpait, és nagyon elkeseredett, mert a két legjobb kutyája megsérült: Villám és Beery tappancsai sebesek voltak.

–    Húzz, Sun, mert láttam, az a bajod, hogy nem szólítalak.

Az, hogy végre ő a vezér, boldogította Sun-t, növelte erejét, kitartását, gyorsaságát, így kiválóan teljesítettek. Naty-t és csapatát Apa benevezte a Soft Szánhúzó versenyre, amely... egy hét múlva lesz!

Naty nagyon megrémült: mi van, ha a hét alatt nem tudja felkészíteni a kutyáit? Beery és Villám nem gyógyulnak meg... De mindegyikükre szüksége volt.

Szerencséjére Apa tudta a megoldást. Mikor Naty elmesélte, mi a gond, pár percre eltűnt, majd nyolc babacipőre hasonlító bőrvalamivel tért vissza. Elmagyarázta, hogy nem fáj a kutyák lába, ha ezeket viselik, miközben futnak.

Nem fáj, vagy nem annyira? Érzem, hogy itt valamit kihagyott az ügyből... Csak nem vagyok tökéletesen biztos magamban...

–        Nagyon köszönöm...

–        Szívesen. Ha megkérhetlek, állítsd vissza a fogatot.

–        De Sun lett a vezér.

–        Majd szépen lemond erről a tisztségről, és marad húzókutya.

Naty másképp gondolta, és nem arról volt híres, hogy bárki ötleteit megvalósítja, ha nem ért egyet az adott személlyel. Biztos volt abban, hogy így jobb lesz.

A következő hetük kemény gyakorlással telt. Sun nem örült annyira, mert kevesebb idejük és erejük maradt a játékra, de a második napon már ő is érezte azt, amit Naty. Valamilyen furcsa vágyat és elragadtatást, meg az akaratot. Úgy érezte, ez az egyetlen módja, hogy tényleg átérezze, amit Naty akar. Ilyenkor volt a legközelebb a gazdájához, és a többi kutya is így volt vele.

Hétvégén szerencsére pihentek. Nem is tudtak volna egyebet tenni, mivel mindannyian annyira fáradtak voltak, hogy még Borbála sem bírta folyamatosan csóválni a farkát.

Sun úgy érezte magát, mint egy haszontalan húsdarab. A percek csigalassan teltek, és úgy képzelte, hogy a matekleckéit firkálgató Naty sem unatkozik jobban, mint ő. Valahol mélyen ott volt benne, hogy tennie kellene valamit, de nem volt ereje a sok edzés után. Néha Naty is kijárt hozzájuk, egy-egy kedves szót szólt, mesélt valamit, vagy csak egyszerűen ott volt. Olyankor érezték úgy, hogy egy picit gyorsabban telik az idő. Páran voltak, akik odatámolyogtak hozzá, fáradt farkcsóválással simogatásért könyörögve, amit általában meg is kaptak.

Sun nem tudta, hogy ezt miért teszik, de nem volt sem kedve sem akaratereje véghezvinni ilyesmit. Naty tekintetét néha-néha elkapva látta, hogy a lánynak is elege tud lenni a fölösleges hízelgésekből.

Szóval egyetértünk.

Mikor eljött a sötét éjjel, szinte mindannyian aludtak, csak Sun nem. Az eget bámulta, valahogy olyan furcsa pillantásokkal, mintha egy kezdő csillagász volna. Lassan aludt el, bár nem emlékezett semmire az után a pillanat után, hogy a hideg szél befejezte  a kuckójának hóval történő megtöltését.

Reggel talán még hidegebb volt, mint mikor elaludt, kuckójába havat röpített a csípős szél, és teljes lénye remegett a győzelemvágytól. Sokkal kipihentebb volt, mint este, mikor elaludt, de volt valami bizonytalanság a lábaiban: élete első versenye. Verseny. Más kutyák. Valószínű győzelem.

Volt benne egy érzés, hogy talán sosem lesz a legjobb, de elfojtotta. Az a hétfő az ő napja volt, érezte teljes valójában. Mintha még a nap is jobban sütött volna rá, a szél is kevesebb havat hordott volna a kuckójába, és Naty is jobban szeretné. Már a hideg sem marta annyira az orrát.

Naty is megjelent. Tartásában látott valami önbizalmat és vágyat, amit addig sosem. A lány arca csak úgy sugárzott.

Boldogan üdvözölte, talán túlharsogva társait. Hangosabb akart lenni náluk.

Naty hosszas munkálkodással kioldozta a mellette lakó két kutyát. Sziklaszilárd karral vitte őket az autóhoz, ahol villámgyorsan a ketreceikbe tuszkolta őket.

Most az egyszer nem látszott semmi kedvesség vagy kivételezés a mozdulataiban. A következő páros Sun és Bori voltak. Amint Naty kioldotta őket, Sun elfelejtette, hogy bármi is volna a nyakán. Nekilódult, és barátnőjével együtt egy hatalmasat esett. Valahogy mintha mégis kisebb lett volna az ütés.

Naty elrángatta őket az autóhoz. Úgy érezte, bármennyire eltűnt most belőle a kivételezés, rajta kisebbet ránt, mint Borbálán. Fémes csattanással kinyílt a ketrec. Az övé valahogy tágasabbnak hatott. Naty betuszkolta őket, és úgy érezte, Borbálát nyomja erősebben, vele vigyáz.

Csattant az ajtó, és hirtelen minden rács a bőrébe vájt. Hirtelen nagyon kicsi lett a világ. Naty elment, behozta a többi kutyát is, bár most Sun úgy látta, velük sokkal kedvesebb.

Végül Naty becsukta az utolsó ketrecajtót is, és eltűnt a hatalmas autóban.

Sun szíve a torkában dobogott. A hatalmas fémszörny nekilódult, hirtelen úgy érezte, mintha valaki le akarná rántani őket az utánfutóról. Amint kiértek a ház elől, hihetetlen sebességbe kapcsoltak, mire Sun úgy érezte, leviszi a fejét a nyakáról. Minden összemosódott előtte, csak a társait látta jól.

Szinte szédült a sebességtől.

Hirtelen egy hatalmasat ugrottak. Máris megérkeztek a verseny színhelyére.

Naty és az anyja kiszálltak, leemelgették a kutyákat, majd befogták őket. A lány arcán látszott, hogy nem örül a segítségnek, érezte, hogy egyedül is boldogult volna.

Naty és a kutyák észrevették, hogy Natalie az egyetlen lány hajtó. Ő volt a legfiatalabb is. A lány elég erős volt, kutyái is gyorsak. Elöl Sunshine állt, kék szemei kristályként csillogtak, szőre fénylett. Mellette Villám állt, barna szemekkel, szürkés szőrrel. Mögöttük Beery és Bori állt, utánuk Morzsi és Mókus, Kyra ás Leila, meg a rudasok[1], Marci és Arthur. A szánjuk is nagyon könnyű volt.

Körülöttük csupa felnőtt állt. Hosszú kutyafogatok, szemeikben akarat, becsvágy.

Hirtelen megjelent Apa is, a pótfogattal. Cikk, Cakk, Töpszli és Golyó a lehető leglassabb tempóban húzták a meglehetősen rozoga szánt. Rajtuk nyoma sem volt annak az eltökéltségnek, mely olyan földöntúli jelenséggé tette a többi kutyát. Álom homálya fedte a szemük, csoda volt, hogy a lábukban nem botlottak meg.

Egy idősebb szános, akit Barrynek hívtak, egy barátságos intéssel köszöntötte Apát.

Minden ismerős szánozó beszélgetett, egyedül Naty nézte őket mély csendben. Sun kicsit furcsán érezte magát. Mintha órák múltak volna, míg megszólalt a sorakozást jelző csengőszó. Mindenki egy hatalmas sorba gyülekezett, már a pótcsapatra is kiterjedt az igalom.

Mindenki az erdőbe vezető ösvényre figyelt. Addig le kell hagyni mindenkit – talán egyszerre villant át mindenki fején.

Mély, feszült csend feküdt rajtuk, szinte már a szívük dobogása is eltűnt.

Hófehér lehelet kígyózott az arcok körül.

-       Vigyázz! – szólt a bíró, mire a hajtók előredőltek, majd, a következő parancsra figyeltek. Talán még feszültebb lett a csend. Ki kit fog megelőzni? Ki marad le? Ki...? Minden kutya megfeszült, parancsra várva. Minden fül kinyílt, mintha suttognák az elkövetkező parancsot.

-       Rajt! – hasadt meg először a csend. Sun úgy érezte, mindjárt szétveti az izgalom.

-       Húzz! – a parancs egyszerre húsz szájból szállt fel.

A kutyák rakétaként suhantak előre, nyomukban a szánjaik. Csak Apa maradt le. Hirtelen nem érdekelte senki, aki mögéjük került. Jobban nekifeszült, mint valaha.

-       Húzzatok, le kell hagynunk a többieket! Győznünk kell!

A kutyák még inkább nekifeszültek, Natynak meg nem kellett hajtania. A szél is hátba kapta őket, Naty szénszálú haját az arcába söpörte. A lány felegyenesedett, ahogy az ostorcsattogás, a kutyák ugatása és a biztató kiáltások elhalkultak, majd elhaltak, és csak a sikló szán meg a kutyák lépései hallatszottak.

Szinte repültek a szánnal, hihetetlenül gyorsan, érezve a kanyarokat. Mindannyian átélték azt a bizonyos „szánérzést”, amit az edzések alatt, de sokkal erősebben, hiszen mindannyian a győzelemre vágytak. Naty nem tudott csak az útra figyelni, néha érezte, hogy egy nagyon kevés választotta el őket attól, hogy felboruljanak, de nem számított: a sebesség szinte mindig képes „elvenni” az ember eszét, még ha nem is teljesen. Úgy érezte, a kutyákkal együtt többet mer kockáztatni. Egyszer majdnem felborultak, de Naty érezte, hol van az a pont, ahonnét még visszabillentheti magukat.

Jó ideig lassabban mentek, és már hallotta a mögöttük suhanó szán hajtóját, ahogy a kutyáit biztatta, és érezte a hangjában azt az árnyat, amelyből tudhatta, hogy nem csak a kutyákat biztatja. Talán csak egy kevéssel maradt el eddig is a győzelemtől, talán csak most került ilyen közel hozzá: nem számít. Le kell győzniük.

Jóval gyorsabban rohantak tovább, mintha még a fénysebességet is át akarnák lépni. Valahol mélyen érezte, hogy ez azért lehet, mert az első versenyén van, de nem törődött vele.

Naty leszállt a szánról, sietett a kutyák után. Érezte, hogy a mögöttük levő egyre közelebb ér. Pár perc múlva visszaugrott a szánra.

A kutyák, a szán és Naty tökéletesen eggyé olvadtak, de mindannyiuknak – kivéve a szánnak – megvolt a saját döntése is amellett az utasítás mellett, melyet éppen teljesített. Sőt, néha-néha úgy tűnt, a szánnak is kezd megjönni az önálló akarata. Minél fáradtabbak voltak, annál élénkebben próbált lázadozni ellenük: hol felborulással fenyegetett, hol hatalmas jégtükrökön csúszkált, megpróbálta ledobni Natyt, de nem járt sikerrel. A lány aprócska volt hozzá képest, de a helyzet magaslatán állt.

 Éppen kezdtek elfáradni, mikor a fele távolságot jelző zászlóhoz értek. Kicsit megijedt, hogy ha csak még egy annyi hátravan, amennyit addig megtett, lehet, hogy valaki megelőzi őket, és ezt nagyon nem akarta. Onnantól szinte bármit megtett, hogy gyorsabban haladjanak. Ő is nekifogott, lökte a szánt, és egy pillanatra felvillant előtte az ostor is, de azonnal kiűzte a fejéből. Soha nem lett volna szíve megütni a kutyáit, még akkor sem, ha valamelyik megtámadja őt. Nem volt teljesen biztos abban, hogy elsőnek fognak beérni, de próbált nem gondolni rá.

Muszáj lesz.

Ez az első. A legfontosabb. Meg kell mutatni, mire képes egy fiatal lány, és egy csapat kutya... Mire képes a hűség és az ész...

Hirtelen mégis megragadta az ostort... és jó messzire dobta, valahová a fák közé, hogy ne is gondoljon rá. Villogott a fejében egy vészjelző, hogy ezért még megszidják, de kizárta. Mindent ki akart kergetni a fejéből, egyedül a győzelem vágyát akarta megtartani.

Lassan felkúszott a hátán a fáradtság. Ennyi ideig még nem hajolt előre megszakítás nélkül. Kicsit kiegyenesedett, fél kezével kilökte haját a szeméből.

Átsiklottak egy kisebb jégtükrön. Szíve a torkában dobogott, gyorsan elkapta a szánt, mintha az a halál elől mentené meg.

Kezdte feladni a reményt, de ritkulni kezdtek a fák az út mentén, és meghallották a kommentálást is:

-       És, igen! Úgy látom, Miss. Natalie Brown, az egyetlen lány hajtó közeledik a csúcskutyáival... Igen, igen, ez Natalie Brown!

-       Húzzatok! Tartsatok ki! – Naty lábbal hajtotta a szánját kifulladt kutyái mögött.

-       Ó, igen, Natalie két vezéres eljárása igen csak praktikus. De ne lopjuk a sikert, kedves nézőim! Lássuk, nyer-e Natalie?

-       És - IGEN! – Naty kutyái átrepültek a célt jelző tábla alatt. – Rekord!

De Naty nem hallotta a szavakat. Csak elmosódott zsongást. Valahol mintha látta volna az anyját, aki kiemelkedett a tömegből, de nem volt meggyőződve arról, hogy tényleg ő az. Hirtelen mintha kitisztult volna minden, a jeges félelem a gyomrában boldogsággá változott.

Nyertek. Megnyerték.

-       Igen, Sunshine! Nyertünk, és megmutattuk Apának. De nekem nem a kupa a fontos. Hanem Te. Te és a csapat. Összetartozunk.

-       Király hajtó vagy, Natalie. Az én szívemben a győzelem azonban semmi. Én érted tettem – Ragyogták Sun kristályszemei.

-       Ó, Sunshine! Mikor ismerem meg az összes titkot?

Körülbelül egy óra telhetett el, és befutott apa meg a pótcsapat. Cikk, Cakk, Zug, Szag, Girhes, Töpszli, Lompos, Mini és Lajhár egy rozoga, félig korhadt, félig szúfúrta tákolmányt vontatott keservesen. Így is kimerültek voltak, pedig az utat lépésben tették meg.

Sun hirtelen megijedt... Vén csatakutyák... Nem biztos, hogy ő is ilyen akar lenni...

Soha nem akart megöregedni. Soha nem akart veszteni. Így minden olyan tökéletes...

Amint beérkezett mindenki, megjelentek a riporterek is. Naty utálta őket, hiszen rengeteg ostoba kérdést tudtak feltenni, néha még csak utána sem néznek a helyzetnek, csak megjelennek, és fárasztják az embert – jelen esetben az ember lányát –, majd mindenféle butaságot megjelentetnek az újságban. Újság, blöe. Mindenki így gondolta, talán túlságosan alkalmazkodtak Naty-hez.

Az volt Sun és Naty első versenye. Mindketten remekül érezték magukat, hiszen nyertek, és a verseny sem volt valami apró feladat: egy kevés elégedettséget akkor is éreztek volna, ha utolsóként érkeznek be.

De volt valami, ami mindkettejüket „szánfüggővé” tette. Rajongtak ezért a sportért. Mindketten tökéletesen biztosak voltak benne, hogy ez az ő életcéljuk...

Bár ezt teljesen komolyan egy hatéves kislány nem döntheti el.

Mikor megérkeztek haza, Margaret azonnal nyúzatni kezdte a kedvenc Csajkovszkij-lemezét, ami Natyt az őrületbe tudta kergetni. Nem a zene idegesítette, nem is a stílus, hanem az, hogy Margaret vagy ötvenszer meghallgatta ugyanazt a lemezt.

Zavarta az ismétlés.

Azt szívesen nézte viszont, mikor Margaret éppen beteszi a hatalmas, fekete korongot a lejátszóba. Természetesen őt nem engedte közel, mivel attól félt, hogy megkarcolja a lemezt.

Naty sosem tette volna, hiszen akkor ugyanazt a hangot játssza majd, és az még idegesítőbb, mint ugyanazt a zenét hallgatni.

Szokás szerint pizzát rendeltek, és kivételesen egy halas sem volt köztük – Margaret imádta a tenger gyümölcseit, ő viszont már a szagától is rosszul lett.

Ebéd után meg azzal nyaggatták, hogy „mi leszel, ha nagy leszel” meg társai – mivel még mindig nem döntötte el. Hirtelen gondolt egyet, és megsúgta Margetnek, aki elsápadt.

–        Te ezt meg honnan veszed?! Azonnal töröld ki a fejedből!

–        Miért? Te nyaggatsz folyton, még jobban, mint a lemezt, hogy mivel akarok foglalkozni: tessék, megvan.

Margaret nagyon dühös volt. Perceken át ordítozott Naty-vel, amit az ablak alá elbújt Sun nem igazán értett: kis gazdájának igaza volt.