Sun sokáig tartotta a rekordját. Egészen pontosan hat évig teljes sikert aratott és rengeteg elismerést kapott. Továbbra is vezérkutya volt. De ő, a többivel ellentétben, nem a munkáért tette. Nem volt olyan, mint a többi husky. Naty a számára több volt, mint egy kiszolgálni való falkavezér, valaki, akinek mindent meg kell tenni, hogy aztán eldobjon, ha valami nem elég jó neki. Naty akár a barátnője is lehetett volna, ha Sun ember. De, mivel kutya volt, nem tudta megmagyarázni azt, amit Naty iránt érzett.
Ketten együtt verhetetlenek voltak. Egyetlen egy versenyt hagyott ki, és azt alig nyerte meg a csapat. Akkor látta Naty, hogy mindannyiuknak szüksége van Sun-ra. Ő volt a legfontosabb kutya a csapatban. Valahogy mindannyian kötődtek hozzá érzelmileg. Sokaknak támadt hiányérzete, ha valamelyikük beteg volt, és nem tudott velük edzeni, sőt, már lassan ott tartottak, hogy a Csapatot könnyebb volt együtt irányítani – még egy olykor-olykor lázadozó szánnal is – mint egyenként, pedig a hatalmak szerint úgy a könnyebb. Naty és a körülötte levők viszont sokszor ellentmondtak az elvárásoknak, ezzel jóval felülmúlva őket. Valahol érezték, hogy ez már mesébe illő, túl szép és „túl” tökéletes.
Eljött azonban az idő, amikor Sun már nem szánozott. Három kölyke született: három imádnivaló kislány. A kicsik is nagyon ügyesek voltak, kölyökhöz méltóan sokat bohóckodtak, de féltek mindentől. El nem tudta képzelni, hogyan vegye rá őket, hogy ne rettegjenek. Ebből a szempontból Beerynél is rosszabbak voltak, így a félős husky vigyázott a kölykökre Sun mellett. Remekül érezték magukat, és sok minden kiderült Beery-ről is. Sun számára „történelem előtti” információk voltak ezek, hiszen Beery akár az anyja is lehetett volna.
Beery állítólag – de mivel ő maga mesélte, valószínűleg – átélte azt, amit Sun is, emiatt az öreg kutya mindig is csodálta társát. Beery-nek és Borbálának volt még egy testvére, akit egy hatalmas farkasfalka ölt meg, bár ezt a játékosabb kutya nem látta. Beery még halványan emlékezett egy nőre, aki Naty anyja volt, de az ő történetét Sun már simán mesének nyilvánította.
Naty érezte, hogy a kicsik nem olyanok, mint Sun, de nem tudott mit tenni. Hagyta, hátha kedvence meggyőzi a kicsiket.
Aztán minden elromlott, rájöttek, hogy a kicsik nem hiába féltek. Nem tudták eltartani a kutyákat, sőt, magukra is alig volt pénzük, erejük és idejük.
Az öregeket eladták, a csapat szétvált. Csak Kyra és Leila maradt meg, Sun és Naty kedvencei. Mókust a szomszéd család vette meg, a többiek a városba kerültek, nevetséges posztra: házőrzésre vették meg szegényeket. Nem tudták ugyanis, hogy az északi szánhúzók ilyesmire nem jók. Hiszen egy betörőt csak a pusziáradatukkal, felugrálásukkal, vagy veszélyes játékukkal tartanának fel...
Sun pedig, a „Szánkirálynő”, egy teljesen más, de nem jobb életet kapott. A pótkutyákkal kellett gyakorolni, akik vagy öregek, vagy hibbantak voltak. Két lépéstől már lihegtek...
Naty és Sun el voltak borzadva a másik csapat teljesítményétől. Érezték, hogy ezeken a kutyákon a csoda sem segíthet gyorsaság terén. Sun egy idő után úgy érezte, csak lassabb lesz, és a kutyákon sem tudott segíteni.
Naty-vel el-eljártak az erdőbe, néha szánnal, néha gyalog, és a lényege az volt, hogy Sun ne lassuljon, és minél jobban szokják meg egymást – ha esetleg az eltelt hat év nem adott volna rá alkalmat. Néha már egy pillantás is elég volt, hogy Naty vagy Sun elmondja, mit akar, és a másikuk megértette.
Egy-egy ilyen kirándulás alatt Naty – ha olyan volt az idő – bemutatta búvártehetségét. Sun rémülten vinnyogott párat a parton, majd beugrott utána. A lány nagyot nevetett a parton, és nagyon hálás volt Sun-nak.
Egy nap Naty új, erős kutyákat hozott. Sun volt „az öreg”, ahogy ők mondták. Olyan természetük volt, mit Sun-nak. Mind nagyon furcsák voltak, nem olyanok, amilyeneket már korábban megszokott, de szerencséjére jól tűrte a változást. Pár nap alatt mindannyian hozzászoktak a többiek különleges viselkedéséhez.
A nevük is különös volt: Emery, Wolf, Cseló, Janieke, Sziszein, Liliom. Velük maradt még Kyra és Leila. Melléjük még jött a pótkutyák közül a leggyorsabb, Cikk.
– Húzz, Sun!
Sun elindult, és párszor körbeszánozták az udvart. Az új kutyák remekül dolgoztak együtt velük, nem kellett megállniuk, csak, mikor talpellenőrzést tartottak, és akkor sem fogadta őket kellemetlen meglepetés.
Nagyon jól érezték magukat, csak néha-néha ugrott be egy-egy emlék a régi barátokkal, edzések, versenyek és játékok közben. Ilyenkor Sun mindenkit sajnált, hiszen Naty-nél csak rosszabb gazdát foghattak ki.
Sun bármit megtett volna, csat őt ne adják el. Ő volt a csapat reménye. Kissé hiányzott neki a régi csapat, különösen Borbála és Arthur. Ők voltak a legjobb barátai. Velük remekül lehetett játszani. Mókus pedig mindenkivel olyan aranyos volt... Beery... Őt nagyon jól meg lehetett viccelni. Olyanok voltak, mint egy osztály, Naty elmondása alapján. Mindenkinek megvan a maga helye... És nagyon jól áll neki. De akkor is rémesen hiányoztak. Jobb lett volna, ha egyiküket sem adják el. De ha már így alakult, Sun ragaszkodott Naty-hez.
Bár, lehet, hogy ha eladják, közelebb kerül hozzájuk. De valószínűbb, hogy nem... Jobb, ha nem adják el. Jobb, ha olyan helyen marad, ahol minden biztos. Jobb, ha ő megmarad Naty-vel egy csapatban. Naty volt a kedvence a csapatból.
Sun keményen dolgozott. A többieknek mindegy volt, ők Cikket is hagyták volna vezetni, csak Naty ne haragudjon.
Naponta két edzés! Még vasárnap sem volt szünet, mert össze kellett rázni Sun-ékat, Cikket, meg Cseló csapatát.
Ezek miatt az edzések miatt Marget rengeteget háborgott, de nem volt, mit tennie: nem állhatott a lánya útjába, bár akkor Naty-nek lett volna egy oka, amiért utálja őt. Így viszont csak dühösen nézett rá, és remélte, hogy a nő csendben marad.
A vásárolt csapat régi vezére Cseló volt, Sun vetélytársa a régi versenyen. Ő volt az egyik legjobb, de annyira szép kutya volt, hogy néha Margaret kitalálta, hogy elviszi egy fotózásra. Naty – természetesen – nem engedte meg.
Tartották az edzéseiket, a kirándulásaikat, Sőt, Naty néha-néha még ő maga is elment búvárkodni, aminek meg is lett a következménye – nem csak az, hogy Naty még tovább bírta a víz alatt.
Aznap a teljes fogattal mentek, és délre megígérték, hogy hazaérnek. A dombra kifele mindenki lihegett, aztán pár perc alatt megérkeztek a tóhoz. A kutyák az egyik fa mellett álltak meg, Naty pedig felvette a pótruháit, és berohant a tóba.
Sun-t ellepte a félelem. Tudta, hogy Naty remekül úszik és könnyű neki a víz alatt, de ott volt benne a félelem.
Pár perc múlva fel is bukkant a gazdi, a tó másik felében. Naty pár pillanat lihegés után vissza is úszott, majd sietve visszavette a régi ruháit. A haját egy sapka alá gyömöszölte, de nem tudott hazamenni, mert hirtelen megjelent a szomszéd család két hatalmas, vad harci kutyája. Őket még Naty sem tudta meggyőzni, így rémülten a fogathoz rohant, elvágta őket a fától, majd látva, milyen közel ért hozzá a két pitbull, tudta, nem tehet jobbat, minthogy átússza a tavat. Tudta, hogy a kutyák jól úsznak, de Sunnál már kitapasztalta, hogy nemigen mernek a jég alatti vízbe merülni. Elrohant a tó fele, és készült, hogy beleugorjon.
Sun hazafele vágtatott, a többi kutyával és a szánnal maga mögött.
A szíve a torkában dobogott.
Nagyon lihegett.
Becsobbant a vízbe, szinte egyenesen a jég alá.
A kutyafogat elérte a kertet.
Naty rémült tempóban haladt előre a víz alatt. Hallotta, hogy a két kutya fölötte kaparássza a jeget, és tudta, hogy ha felbukkan a tó másik felén, csak pár pillanata lesz, hogy levegőt vegyen. Elérte a második léket, kiemelkedett, levegőért kapott, és olyan gyorsan merült vissza, hogy még a hatalmas harci kutyák is elcsodálkoztak.
Visszafele úszott a másik lék fele, mikor egy hatalmas dördülést hallott, és az egyik kutya eldőlt a jégen, vörösre festve azt. Naty-ben megfagyott a vér, hatalmasat sikított a víz alatt, rengeteg levegőt vesztve.
Alig volt elég levegője, hogy átérjen a másik lékhez. A hatalmas kutya ott várt rá. Tudta, hogy haza kell mennie, de nem látta, hogyan fogja megtenni.
A hatalmas állat, amely jóval erősebb nála... És felé indult.
Hihetetlen sebességgel robogott felé, Naty pedig felugrott, és egyet szaltózott a kutya felett. A hatalmas pitbull azonnal megfordult, de Naty már rohant az erdő fele. Tudta, hogy a harci kutya hamarosan utoléri, de az állat nem tudott fára mászni.
Sietve nekiugrott egy fának, majd a lehető legnagyobb sebességgel felkúszott rá. Nadrágja felszakadozott, kezei megfagytak, és a kutya pár méterrel alatta ugrált, vicsorgott és kaparta a fát.
Hideg szél fújt, Naty pedig csodálta, hogy még él. El nem tudta képzelni, hogyan kergesse el a kutyát, végül meglátta: a bakancsai talán megfelelők lesznek... Hogy a lábai megfagynak, az más kérdés. Először a kutyát élje túl, aztán majd foglalkozik a megfázással is, amiről biztosan tudta, hogy összeszedte. Lerángatta az egyik bakancsát, majd szinte minden lyukból kihúzta a fűzőt. A lábbelit a bokájára kötözte, majd ugyanezt megcsinálta a másikkal is. Végül összekötözte a kettőt, és a lent toporzékoló kutyára dobta. A cipők a harcias támadó nyakára csavarták fűzőiket, és a kutya figyelmének tárgya változott. Naty lejjebb kúszott a fán, és szinte érezte a felugró kutya fogait a combjában, ahogy elképzelte, mi történhet, ha a harcias veszekedőpartner mégiscsak rá koncentrál inkább. Elrugaszkodott a fától, háttal érkezett a hóba, és sietve fel is tápászkodott. A hideg takaró valósággal marta a lábát, még a zoknirétegeken át is. A kutya ismét felé rohant, de a cipők folyton-folyvást rúgták a térdét. Nagyon dühös lett, és körbe-körbe kezdett forogni, hogy elérje a fűzőket és le tudja rágni magáról.
A lány úgy érezte, mintha az eséssel minden lélegzet kiszaladt volna belőle, de nem tudott mit tenni, csak gyorsan újra levegőért kapkodott.
Naty elrohant. Gyorsabban futott, mint arról valaha is álmodott, hiszen bármelyik pillanatban csatlakozhat hozzá egy őrülten dühös kutya, aki ezer örömmel bolognai szósszá változtatná.
Berohant a házba, és félájultan esett apja karjaiba. Margaret rosszallóan nézett rá, és órákon keresztül szidta. Naty valahol érezte, hogy nincsen igaza.
Végül engedélyt kapott az ebédeléshez. Szinte megfulladt a nevetéstől, mivel bolognai spagetti készült délre. Nem tudta elképzelni, miért lehet, hogy ő is a bolognai szószra gondolt aznap, meg Margaret is. De ha ez mindig így működik, neki nagyon könnyű lesz elkészíttetni a különböző imádott fogásokat...
Nincs több rinyálás az anyjának... Remek.
Mivel egyre rémesebben érezte magát, és az orvosok nem sok esélyt láttak a gyógyulására kezelés nélkül, el kellett adniuk a kutyákat. Mindenkiért hullatott pár könnyet, nem akarta, hogy csak az ő baja miatt egy remekül összeszokott csapatot megint felbontsanak. Eleinte a lány könyörgött, hogy ne tegyék, mert tudta: Sun nem akar elválni a kicsiktől, szegény kutyának a szíve is megszakadt, mikor látta, hogy ismét nyúl be valaki, kiemeli az egyik kölyköt, órákon át dörgöli, masszírozza, figyeli, és néha még a kétséget is érezte körülöttük, de nem lehetett megállítani őket. Aztán a társai: az új barátai. Mindenki, akit annyira szeretett, akikkel annyit dolgozott együtt... Sun maradt legutoljára. Nagyon fájt neki, hogy a gazdája beteg. Nem sokat értett, csak azt látta, hogy Naty odafent fekszik, néha alszik, és forró, ezt érezte, mikor hozzábújt.
Sun rettegett, hogy őt is eladják. Ebben az időszakban nagyon is érezni lehetett Margaret körül valami olyat, amit eddig nem. És apa... Néha úgy beszélt, mintha Marget gondolta volna ki a szavakat helyette.
A városban egyre többen jártak ugyanígy. Sun rájött: tennie kell valamit. Felosont Naty-hez, és már a lépcsőn meghallotta gazdája erőtlen hangját.
– Apa… vigyétek Sun-t… Ne adjátok el… a versenyre. Kérlek…
– Nem, Naty. Sun mától nem húz.
Sun csak a nevét értette ki, meg azt: nem húz.
Igenis húz!
A szülők kimentek. Itt az alkalom! Odamászott Naty mellé.
– Sun…Shine… menj a versenyre…
– Megyek… - csillogta a szeme – Megyek, és megteszek mindent. Mindent.
Azzal elrohant. Sokan látták, de nem érdekelte. Be kellett kerülnie a fogatba. Sokkal jobban akarta, mint azt, hogy ne adják el... ha megtette, amit akart, már bármi történhet.
Valahol érezte, hogy őt is eladják, nem fognak megállni. Csak azt nem tudta, mi van azután, hogy őt is eladták... Naty biztosan rosszul lesz. Margaret örülni fog, mert nem kell takarítania. De apa? Vele mi lesz? A lányát vagy a feleségét támogatja majd?
Eddig mindig Naty nyert...
Megérkezett a verseny színhelyének kinevezett utcára. Rengeteg kutya álldogált ott, régi csapattársai, régebbről ismerős kutyák... és néhány ismeretlen.
Úgy érezte, az egész város oda gyűlt, teljes rokoni és baráti körével, mintha a holtak és az élők is néznék.
Mind azt várják, mi lesz, ha ő veszít... Nem tudhatják meg. Győznie kell.
Felsorakoztak, vadabbnál vadabbul morogva, szemeikben győzelemvágy villámlott. Mindannyian elhatározták, hogy ők győznek. Mindannyian a legjobbak lesznek abban a pár percben. A legeslegjobbak, legalább magukhoz mérve.
A versenyük megkezdődött. Sun nekilódult, a kis város összes kutyájával versenyzett. Teljes erejét nem vetette be. Ugrált, hogy előzzön; fogatban ezt nem tette volna, de itt Naty miatt bármit megpróbált.
Rengeteg karmos láb kaparta mögötte a havat, száguldott, mintha az életéért futna, porzott mögötte a hó. A szél szembefújt vele, rengeteg havat szórt a szemébe, és hirtelen úgy érezte, meg kellene állnia, hogy kitakarítsa a havat. Lassított, és a következő pillanatban ketten is elzúgtak mellette, a harmadik lihegését pedig egész közelről hallotta. Mindannyiukban ott volt a vágy, hogy legyőzzék őt, mintha azzal valami különösen jót tennének. Még a csapattársai is úgy rohantak, mintha ő volna a főnyeremény, őt megelőzni maga a csúcs, a győzelem.
Sokkal gyorsabb tempóra váltott, és elzúgott a két elöl rohanó mellett. Már az első volt, de nem látta. Csak tudta, érezte, mert a szemeit még mindig nem nyitotta ki. Jobb úgy legyőzni őket. És ha nem győz, foghatja a látási viszonyokra. Ismét meghallotta az egyik versenyfelét. Ekkor kezdett el teljes erejéből rohanni. Még egy kicsit… Tíz méter… öt… két méter… két lépés…
Sun elsőként robogott át a zászló alatt, fékezéskor minden irányba latyakot spriccelve.
Az emberek éljeneztek, tele voltak sárral, és mindenik úgy nézett Sun-ra, mintha ő volna a világ legfontosabb kutyája, mintha legalábbis a világvégét kellene megakadályoznia.
És ez így teljesen igaz volt: az ő világa véget ért volna, ha Naty nem gyógyul meg. Akkor szinte biztosan eladják őt is, márpedig ő nem fogja kibírni a gazdája nélkül.
Hirtelen olyan volt, mintha az egész tömeg Natykből állt volna. Sun úgy érezte, ilyen fontos győzelmet még életében nem aratott.
Odaérkezett hozzá a hajtó, akivel fognak utazni, hogyha valami komoly közbe nem jön.
– Lássalak csak, kutya! Ja, te vagy Brownék Shine-ja! Viszünk. Csak aztán ne ugrálj – tréfált a hajtó. – Te meg Borbála vagy… Mókus, Marci, Articsóka. A Remény Csapata. Igen – kezdte hangosabban - , van remény. Sőt, biztos, hogy ezek a kutyák segítenek a gyerekeken! Ki vásárolt még Brownék Reménycsapatából kutyát? Holnaputánra hozza fel! Jennyfer, te is jössz.
Hazafele esett a hó, lassan ugyan, de az is zavarta a hazaúton. Elújságolta Naty-nek, mi volt a versenyen, a lány pedig egy számára nagyon fontos dicsérettel jutalmazta. Hallotta gazdája hangján, hogy már a lélegzés is egyre nagyobb fájdalmakkal jár, és nagyon aggódott érte. Ilyen körülmények között minden szava többet ért.
A másnap teljes pihenés volt. Jól tudta, hogy hamarosan indulnak, nem biztos, hogy visszatérnek, és féltette Natyt. Nagyon féltette őt. Mert lassan gyengébb volt a hópehelynél, amiről tudta, hogy azonnal elolvad, amint az orrához ért. Olyan halvány volt, mint az emlékképek a kiskoráról.
Az zavarta, hogy a hajtó nem Sun-nak, Sunshine-nak, hanem Shine-nak hívta. Ismerte ezt a nevet, és azt kívánta, bár ne ismerné. Mindig, hogyha ezt a nevet hallotta, felvillant előtte egy kép: Egy apró, sárga kiskutya, aki egy ketrecben ugrál, szívszaggatóan nyüszít, és egy lány borult mellé, akit a sírás ráz. Shine a testvére volt, de kölyökkorában elvitte magával egy farkas. Sun szinte biztos volt benne, hogy Shine nem éli túl a farkasfalkát, de valahol ott volt benne egy apró szikra, amely folyton azt súgta neki, hogy a testvére még életben van. Nagyon hiányzott neki, bár nem is ismerte tökéletesen.
Az igazi neve Starshine volt. Bár Sun „húga” volt, tökéletesen különböztek. Sun hideg, csillogó kék szeme helyett barna, mély, barátságos tekintete volt, szőre fekete, Suné meg sárga. Sun barátságos, bátor; ő magányos és félénk.
Egy nap Naty ölbe vette őket. Sun fejében zengtek a szavai…
„Ha bármi történik is, tudom, hogy te, Star, majd segítesz rajtunk. Ti egy-egy szárny vagytok, és én veletek repülhetek.”
Ez Sun legkorábbi emléke volt. Utána csak Star eltűnésének napjára emlékezett. A kettő közti pár hónap eltűnt…
Hidegebb nap volt, mint valaha, bár a nap fényesen ragyogott. Ők, Sun és Shine, az erkélyen játszottak. Észre sem vették, mikor borult be, de egyszer csak hóvihar támadt, és a kavargó hóból, falkája démoni üvöltésével kísérve kilépett Leela.
Shine morgott rá, Naty pedig felkapta Sun-t, és egy ketrecbe zárta. A farkas, Shine-nal a pofájában, eltűnt, ahogyan jött. Naty sírva borult a ketrecre. Sun szemei pedig csillogtak…”Én nagyon sajnálom, Naty… Mindent megteszek, hogy mindkettőnket pótoljam…”
Sun az emléktől felüvöltött. Aztán lefeküdt, de még álmában is az a nap kísértette. Egy darabig még az eget bámulta, bár nem tudta, miért teszi: onnan is csillagfény jön, de az sosem pótolhatja Starshine-t... A testvére abban a pillanatban mindennél jobban hiányzott: a csapattársai, akikkel másnap találkozik, Naty, akiért bármit megtenne... Mintha csak egy-egy lépésre lettek volna, a testvére pedig olyan messze... Mint Naty levelező-barátnője, Xenia. Mikor felriadt, bement Natyhoz, ahol szörnyű látvány fogadta: Naty fényes, fekete haja tincsekbe tapadt, fénytelen sörénnyé lett, szeméből, melyet Sun kedves fényűnek ismert, szomorúság és láz sütött. Bár bőre mindig sötét volt, sápadtnak lehetett mondani. Sun odament hozzá, és megnyalta az arcát. Nagyon forrónak találta. Túl forrónak, hogy továbbra is a hóhoz hasonlíthassa, de mást nem ismert... Semmi sem volt gyengébb a hónál.
– Sun… Sikerülni fog… Hiszek benne.
– Tudom, Naty… Segíteni fogok… Mindenkin… Ahogyan tőlem telik – csillogta Sun.
Másnap reggel a szájába kapta a hámját, és elrohant. A város fele loholt. Kevesen jártak az utcán, és még ezek közül is szinte mindenki köré gyűlt, simogatta őt, és megsértődtek, mikor a fontosabb dolgai miatt kislisszolt a lábuk között. Mikor megérkezett, azonnal el is keseredett: senki nem volt még ott.
A futár csomagolt, és Jenny ott ült mellette. Sun utálta Jennyfert. Ez a vörösesbarna hátú, barna szemű kutya legalább annyira vezéregyéniség volt, mint Sun… De ő megkeserítette a csapat életét, és ezt terjesztette minden kutya, aki már valaha dolgozott Jennyvel. Sun halkan felnyüszített, hiszen tudta, Jennyt mellé fogják állítani.
A hajtó feladta a hámjukat, és már éppen sopánkodni kezdett, mikor innen-onnan elkezdtek szállingózni a kutyák: először Kyra, Leila, Marci és Mókus, majd valahonnét máshonnét megjelent Bori, Beery, Villám, Nike és Arthur. Aztán egyenként érkeztek lassacskán: Why, Sery, Shy, Klewer, Sile, Tony, Billy, Sunk, Jennyfi, Suppyle, Eela, Meela, Dig, Shut, Gory, Siri, Mony, Shat, majd jóval lemaradva Jammy is megjelent. Jenny úgy nézett rájuk, mintha máris meghaltak volna a gyerekek, és a hibások ők lettek volna...
„Fennakadást és késést” okoztak.
Sun meggyőződése volt, hogy ha Naty-nek volna kisöccse, ez lenne a gyerek kedvenc mondata... És a rajzfilm, ahonnan idézte, a kedvenc tévéműsora. Naty-nek pedig a könyökén jönne ki a egész.
A hajtó ideges képet vágott. Mintha nem tudna eligazodni a sok kutya között.
Bár Naty volna ott, hogy irányítsa őket...! Biztosan sikerrel járnának. De Naty sajnos rosszabb állapotban volt, mint bármikor.
Sun attól félt, hogy minden elromlik... Ha soha többé nem látná Naty-t...
Nem, az nem történhet meg. Ha kell, bármit megtesz, de Naty vele marad. Úgy érezte, ha nem volna Naty, ő sem volna. Vagy talán volna, de sokkal kevesebbet jelentene... Nem a hírneve miatt. Lehet, hogy nem volna egyetlen ember sem neki... és...
Beleborzongott.
Nem történhet az, amitől ennyire retteg. Minél hamarabb el kell indulniuk, ez a „porfi” – Naty hívta így őket – meg csak szerencsétlenkedik körülöttük... Ha ő döntött volna, nem ennek az embernek a kezébe adja a sok gyerek életét.
Dühös pillantásokat szórt a tétovázó férfi fele.
– Jól van, jól van…Sun, Jenny, ti előre álltok. Kyra, Leila, ide, Shine-ék után… Jó. Villám, Mókus, ti Kyráék után…
Mindenkivel közölte a helyét. Sun eleinte unta magát, de aztán kezdte úgy érezni magát, mintha rajta kívül senkinek sem volna meg a magához való esze. Mintha ő kellene irányítsa őket, de sajnos nem volt elég jó alakja hozzá: a kutyák nem parancsolgatnak az embereknek...
Nem tud némán dolgozni???
Mire elkészült, Sunban kiteljesedett a káosz érzése: Jennyt és őt kivéve senki sem a valójában neki való helyen állt… És két kutya hiányzott.
Mikor Jenny két testvére, Blacky és Whitey megjelent, Sun a későkre vicsorított. Ezt a baráti gesztust Jenny két hatalmas harapással jutalmazta.
Befogták Blacky-éket is, majd a hajtó felállt, és indulást parancsolt.
Sun eleinte örült. Nem haladtak nagyon gyorsan, sőt, olyan tempóban haladtak, hogy sem fárasztó, sem lassú nem volt.
Vigyázz magadra, Jenny…
Sun hirtelen hatalmasat üvöltött, és Jenny felé kapott. A vöröses kutya már harmadszor harapott bele, nagyon közel az első két sebhez. Fenyegetően morgott, mire a hajtó megfenyegette.
– Nana, Shine! Uralkodj magadon, mert kiteszlek!
Tegyél csak… Nyugodtan! Úgysem fogsz, mert már elég messze vagyunk, és nélkülem nem leszünk elegen… Ha pedig mégis megteszed, késni fog a szán, és a város nagyon nem lesz rátok büszke. Te persze úgy állítod majd be, hogy elszöktem, de Naty úgyis szeretni fog…
Jenny elégedetten kocogott mellette, hiszen Sun nem vághatott vissza.
Este tábort vertek, Sun pedig elvonult gödröt ásni. Naty mesélt neki egy könyvről, amelyben a kutyák így menekülnek a fagytól. Tökéletesen egyet tudott érteni velük, biztosan érezte, hogy ezt így kell megoldania. Mikor kész lett, elvonult enni. Egy nagy darabot kapott, Jenny viszont még többet: neki kutyaeledelt is adtak. A bőséges kaján kívül elfoglalta Sun kényelmes vackát. Jenny nem tehet ilyet! Sun bősz ugatására megjelent a hajtó.
– Mi van, Shine? Az Jennyfer vacka! Saját két szememmel láttam, ahogy kikotorta! Menj, áss magadnak!
– Ez az én vackom! Nem JENNYÉ… Még csak az kéne – csillogott Sun szemében.
– Mii? Talán már más vackokat is el akarsz foglalni? Eredj innen! – azzal a lendülettel Sun felé ütött. A kutya villámgyorsan kerülte ki a közeledő pofont, majd szinte ugyanabban a másodpercben a hajtó kezébe harapott. Ezt követően az erdőbe indult, ahol, nagy kószálásai közepette, Shine-nal találkozott. Először csak kiszagolta, de rövidesen meglátta a szemeit, majd a többi részét, és farkcsóválva rohant testvére felé. Hangos ugatással és üvöltéssel üdvözölték egymást.
Együtt ástak maguknak egy hatalmas vackot, StarShine szerzett egy nyulat, és miközben Sun már aludt, bőséggel vacsorázott, ezután a táborba vitte a maradékot, Jenny vacka mellé.
Másnap hajnalban Sun elindult. Búcsúzásként összeérintették az orruk, majd a táborba rohant.
– Te meg hol voltál?
– Shine-nál.
– Csak maradj a táborban! Mars a helyedre!
Mielőtt befogták volna, Jenny hatalmas verekedésbe kezdett Sunnal. A hajtó nagy patáliák közepette megérkezett, és szétugrasztotta őket. Sun ismét kikerült egy nyaklevest. De ő… a csapat reménye, Naty Reménye, a szülők reménye… nem hagyhatja abba, amit elkezdett. Vágyott az elismerésre, jobb akart lenni a többinél. Dicséretre vágyott. Ezekért viszont húznia kell.
Újabb kilométereken szenvedte át magát. Nem tudta, mit tegyen, hiszen Shine nem jöhet a táborba.
A szőre vörös volt, a feje zúgott. És ez még csak egy nap volt.
Este, amikor tábort vertek, nem ásta ki rögtön a vackát, mert így Jenny nem foglalhatja el. Aznap hal volt. Sun, kissé undorodva, megette a maga falatnyi adagját, és örvendett, hogy most nem kap rengeteget… Az íze tulajdonképpen nem volt rossz, de Naty utálata rá is átragadt. Míg a többiek a maradékért harcoltak, Sun kényelmes vackot vájt, és elaludt benne.
Shine járt a fejében… meg az előző nap… A kölyökkora, Leela… A farkas, aki elrabolta Shine-t.
Mikor felriadt, Star állt előtte, és egy nyulat hozott.
– Nekem hoztad?
– Vhrrhrr… - Shine nem tudott semmi értelmeset kinyögni a nyúltól, de farkcsóválása bizonyította, hogy ez a fuldokló hang igent jelent.
A nyulat szinte azonnal elfogyasztották, a maradékot Jenny kapta. Hajnalban búcsút vettek egymástól, majd Star eltűnt a fák között. Sun pár percnek tűnő ideig aludt vissza. Az ébresztőkor nem pattant fel azonnal, inkább végighallgatta a hajtó és Jenny kiselőadását.
– Mi ez, Jenny? TE nyulakra vadászol, és még a beleit is itt hagyod nekünk? Szerintem ez Shine volt, de most te kapod a szidást.
Ezt eltaláltad…SHINE volt.
Sun szinte vonított örömében, mikor a fogatot átrendezték. Mindenki az őt megillető helyre került, így aznap a szokásos távolságok tízszeresét tették meg, és fáradtak sem voltak, Sőt, mindannyian kellemesen emlékeztek vissza a nem is olyan rövid kutyagolásra.
Megint halat kaptak, aminek Jennyt kivéve nem sokan örültek, de Sun nem is arra várt, hogy egyebet kapjanak. Éhesen várta ki a takarodót, úgy érezte, egy örökkévalóságba telik, míg mindenki elalszik. Eljött a mély csend, a sötét, a ragyogó csillagok... és végül Shine is eljött. Boldogak voltak, egész éjjel fogócskáztak, holdat ugattak, és remekül érezték magukat. Mikor kiderült, hogy mindketten az éhenhalás közelében érzik magukat, elindultak, vadászni.
Boldogan rohantak végig a porzó havon, a folyó vékony jégtükrén, egyenesen a kiszemelt hatalmas nyúl után. A távolság nem csökkent, látszólag. Pár perc üldözés után viszont már mindketten jóllakottan lépkedtek a tábor fele. Az erdő határánál Shine és Sun különváltak, mindketten visszamentek a saját csapatukhoz.
Másnaptól különös utálat vette körül: senki nem engedelmeskedett neki, a mögötte állók pedig harapdálták a farkát. Abban igazuk volt, hogy a hajtóra kell inkább hallgatni, de nem értette, miért utálja őt mindenki: hiszen tegnap még semmi bajuk sem volt egymással!
Remélte, hogy nem ő a gyerekes. Azt ugyanis tudta, hogy míg az ő helyén nem más áll, el fogja várni, hogy valami apró szikra tisztelet legyen iránta.
A csapat nekiindult, de olyan rendetlenséget még nem láthatott a hajtó: senki sem akart Sun után menni, mindenki jobbra-balra cikázott, mintha csak Sunnak volna érdeke, hogy időben visszaérjenek. Sun büszkén húzott a rendetlenkedő társaság előtt, bár nem csak a hajtónak volt nehezebb dolga.
Aznap friss hó esett, a hóesés estig ki akart tartani, és egyre erősebben fújt a szél, havat köpött a szemükbe.
A hajtó harsogó parancsain kívül csak az ostor éles csattogása hallatszott, meg néha egy-egy jómadár nyüszítése.
Egy hatalmas dombra haladtak felfele, összesen talán öten dolgoztak keményen a verekedés után.
Néha a mögötte rakoncátlankodó kutya bele-belekapott a farkába, ilyenkor legszívesebben vonított volna, esetleg szembe is támadott volna vele, de azzal a csapat munkáját tenné tönkre... Nem tudta, mihez kellene kezdenie, hogy bár a hajtónak fogadjanak szót.
Estére a havazó egy gyengébb hóviharba váltott át, hatalmas jégcsomók ragadtak a bundájukba, és a hajtó volt az egyetlen, aki látott valamit. Mindannyian szinte vakon bolyongtak egészen addig, míg egy táborhely megnevezésre méltó „kuckót” találtak: három oldalról szikla vette őket körbe, amely szinte tökéletesen szélvédetté tette őket.
Az ember a sziklakapu egyik oldalán sátorozott le, Jennyvel az oldalán, a másik oldalt Sun foglalta el. A többi fogatbeli kutya is igyekezett szélvédett helyet keresni magának, de nem jártak sikerrel.
Másnap hihetetlenül magas, friss hókupac várt rájuk: az embernek két órájába telt, mire egy valamirevaló kijáratot ásott a bunkerből. A kutyákat is befogta, és tovább is indultak. Aznap valószínűleg túl fáradtak voltak a különböző akrobatikus akadályokhoz, de azért bőszen harapdálták Sun farkát. Bár a sárga vezér legbelül rémesen érezte magát, visszafojtotta a dühöt, hiszen tudta, hogy nem csak ő a hibás, sőt, nagy részben talán pont Jenny tehet róla. A hosszú utak alatt a kedvenc elfoglaltsága volt kitalált bűnökkel növelni a vörös husky listáját, mindent ráfogott, a rossz időjárástól a „lázadásokon” át az ő fájó farkával befejezőleg. Egyre gyanúsabbá vált gondolataiban az eleinte ártatlan arc: a kis, ártatlan babaarc lassan démonivá süllyedt.
A pihenőhelyen látszott, hogy még a holtak sem tudnának ott pihenni: a kis tisztás, ahol a sötét miatt kellett megállniuk, nem volt védve a széllel, a hideggel vagy az állatokkal szemben. Sun már szinte látta, hogy egy őrültebb lény megtámadja őket, emiatt nagyon éberen aludt. Rengetegszer ébredt fel kisebb-nagyobb zörejekre, melyeket az élelmiszereik körül kutató medvebocsok okoztak. A szíve megfagyott: mi van, ha az anyjuk is elkísérte őket?
Mikor a nőstény megjelent, látszott rajta, hogy nem engedte el a bocsokat, így Sun megkönnyebbülten aludt még egy keveset, hajnalig.
Aznap nem volt friss hó, sőt, olyan hideg volt az éjjel, hogy az ösvény megfagyott. Karmaik is alig akadtak a hideg, szilárd valamibe, ami egy pár órája még hó volt.
A ragyogóan tiszta ég alatt meneteltek egészen éjjelig, mikor egy újabb, ezúttal jobb táborhelyet találtak. Sun érezte, hogy tappancsai meg vannak sérülve, de egyedül ő nem érdekelte a többieket. Nem akart nagy galibát okozni, így előreengedet őket, hogy aztán a hajtó – akiről már azelőtt is kiderült, hogy nem igazán ért ahhoz, amit tesz – közölje, kutya baja. Sun szemei dühösen villantak párat, ugyanis egy nap szünetet kellett tartani a makulátlan mancsú Jenny miatt.
Azt a napot sem tölthette messze a többiektől, olyan volt, mintha aranylánccal kötnék ki úgy, hogy kilát a kerítésen, de ha megfeszül, sem léphet ki rajta. Mindent megkap odabent, de ki nem mehet.
Az elkövetkező két napon folyton-folyvást meneteltek, kutyagoltak, futottak. Domb, völgy, folyó, mindannyian ezer veszéllyel, sötét, néma erdő, ahol valahol mégis susog a jég, üvölt a félelem; majd a szán, amely majdnem mindenkit elsodor.
Egy héttel Shine látogatása után Sun, a sárga kutyus már vörös volt. Ennek ellenére ugyanúgy vezérként viselkedett, akkor is, ha tudta, Jenny vezeti a többit, pusztán a gondolataikon keresztül.
Nagy nehézségek árán a csapat Karthayllesbe ért. A kis, alig lakott városkában épült reptér sarkánál kapták meg a gyógyszereket. Egy éjszakát ott töltöttek, ezalatt Jenny és testvérei elszöktek. A csapat nem hiányolta őket, Sun még örvendett is egy kicsit, de látta, mennyire elkeserítette a hajtót az esemény, ezért visszafogta magát vigadás terén, és igyekezett Jenny, Blacky és Whitey helyett is dolgozni, de ezzel sem vigasztalta a hajtót, akiről úgy tűnt, olyan szomorú az ügy miatt, hogy rögtön leesik a szánról. Nem is távolodtak sokat a városkától, mire eljött az éj, mivel nem haladtak gyorsan, bár mindenki nagyon akarta, de az út valahogy nem volt jó. Siklott ki alóluk, pörgette őket, pedig sem hó, sem hideg nem volt. Sun, bár aznap próbált csak a munkára figyelni, nem tudta kizárni a többiek morgolódását, nyüszítését, esetleg kétségbeesett csaholásait, ahogy a hófehér tájra leszállt az este. Minden sötét volt, fekete, vagy legalább szürke, a hó sem volt olyan fényes, mint nappal. Furcsa módon a csillagok meg a hold sem voltak az égen, és hideg, baljós szél fújt, akárcsak azokban a filmekben, melyeket Naty titokban szokott nézni.
A hajtót annyira lekötötte Jenny hiánya, hogy szinte megfeledkezett a kutyák etetéséről. Ami pedig emlékeztette őt, az a haspók Gory volt, aki bármikor készen állt a maradék kaja eltüntetésére, így meg is rohamozta az ételtároló zsákot.
Mintha érezték volna, hogy valami történni fog, nagyon közel feküdtek egymáshoz, és várták, mit hoz a reggel.
Minden kutya érezte, hogy nem lesz jó aznap lefeküdniük, de a hajtó vagy nem rendelkezett az ösztönökkel, vagy elnyomta azokat a Jennyék iránt érzett „szerelme”. Bármennyire hangzott furcsán, mikor az egyik főpletykás kimondta, igaza volt: az emberek sokszor túlságosan szeretnek egy kutyát, elkényeztetik, és ahogyan a kutyának az ember, úgy az embernek is életévé válik a társa. Sun látta, hogy Naty mindig más a csapattal, és néha úgy érezte, ő kivételes előnyöket élvez.
A csapat alig mert elaludni, néha-néha le-lekoppant a szemük, de olyankor sem pihentek sokat. Aggódva figyelték egymást, kimondatlan félelmek cikáztak a pihenőhelyen.
Végül hajnalban szinte mindenki felébredt, három kivétellel.
Arthur és Mókus eltűnt, Morzsi pedig megfagyott. Marci rég nem evett, ezért reggel már nagy nehézségek árán kelt fel. A csapat érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, főleg, hogy aznap egy igen meredek oldalon haladtak lefele. Marci hátul áll, és mindenki rohant, nehogy elüsse a szán vagy a mögötte levő kutya. A társai próbálták segíteni a botladozó malamutot, de nem jártak sikerrel. Szegény Marci a nagy rohanás közben esett össze. A szán alá került, összetörte magát, így a hajtó ott hagyta, pedig megmenthették volna.
Sun rémesen érezte magát a Marcival történtek miatt, és egy olyan érzése is volt, hogy nem fejeztek be mindent... Jenny még vissza fog jönni, és annak rossz vége lesz.
El nem merte képzelni, mit élhettek át a többiek, akik olyan közel voltak hozzá, hiszen még ő is hallotta a kutya csontjainak ropogását, a társ és barátja kétségbeesett nyüszítését. Nem mert belegondolni, milyen állapotban hagyták ott, hogy a hideg szétmarhassa.... Beleborzongott az aznapi veszteségükbe: hét kutya, mindannyian remek szánhúzók, de nem ugyanabban a csapatban. Mindegyiknek megvan a saját legjobb formája, különleges tehetsége... És lehetősége már nem adatott arra, hogy használhassák...
Minden kutya csendben feszült a hámnak, tisztán hallatszott a karmaik kaparászása, érezhető volt a belőlük áradó félelem. Igazuk volt, érezték, hogy Valami ellenük dolgozik.
Aznap már senki sem mert teljesen elaludni, mindannyian féltek, hogy mi lesz, ha esetleg nem jutnak haza. Sun annyira megijedt ettől a Valamitől, ami kiszemelte a csapatot, és most nem engedi őket haza, hogy már meg sem fordult a fejében Jenny miatt örülni vagy Marcit siratni, arra sem gondolt többé, hogy ő a vezér, de még arra sem, hogy milyen jutalmat kaphatnak, ha sikerül, amibe belefogtak. Egyetlen cél villogott vörösen: túlélni ezt az egész rémséget.
A kutyáknak igazuk volt a veszéllyel kapcsolatban: azon az éjjelen egy medve támadt rájuk. Mindannyian a hatalmas, dühöngő állatra figyeltek, ellene harcoltak, egymással csak annyira törődve, nehogy bárkit is szétszedjenek, akire még szükségük van. Mindannyian éreztek a hall szagát, mely a hatalmas támadót övezte, és hősnek tekintették magukat, ha egyszer is a medvébe haraptak.
Az egyik harcias társ Sun mellett – mint később kiderült, Jennyfi – kivájta a medve szemét, amely dühödten szórta szét őket. Sun hatalmasat puffant a hóban, mialatt néhány csapattárs visszaugrott a támadóra, és végül is leintézték azt. Nike, Shut meg egy harmadik kutya – a hatalmas pánikban senki sem figyelt rá – ottmaradtak. Mikor otthagyták őket, még éltek, de nem lettek volna hasznukra, és azt el is felejtették – talán még Sun is – hogy nekik köszönhetik a menekülésüket.
Másnap sűrű erdők mellett haladtak, nagyon lassan, ahhoz képest, ahogyan Sun szerette volna: gyorsabb akart lenni mindennél, amit ismert, pillanatok alatt haza szeretett volna érni: hiányzott neki Naty, egy kicsit aggódott is a lányért, és a régi ágyában akart aludni. Biztonságot akart, nem akart a Valamivel harcolni. Aznap is olyan sötét, fekete éjjel volt, és csak azért tudtak aludni, mert nagyon fáradtak voltak. Éjjel Dig, Shy, Beery és Gory elkóborolt. Mást nem tudtak róluk, de mindenki azt terjesztette, hogy farkasok támadtak rájuk, és a nagy harcok közben egy szakadékba estek.
Jó ideig úgy tűnt, a Valami lecsillapodott, de kiderült, hogy csak máshol akadt dolga. Körülbelül öten valami vadászokkal találkoztak, Sun is köztük volt. Az emberek, akikkel találkoztak, nem vehettek valami zseniális vadászok: Sun akkor nézett először puskacsőbe, és ott látta benne. A sötétben, elrejtőzve... Hívogató, hátborzongató susogás: a Valami.
Sietve elrohantak az emberek elől, de az egyikük felbukott. Megálltak, hátha segíthetnek rajta, de sajnos tévedtek. Még egy volt, akit eltaláltak, ő nem veszett oda azonnal, de a táborban már alig járt. A következő reggelen nem ébredt fel, és mindannyian úgy érezték, a legjobb volna ott ülni, és várni, hogy a Valami megérkezzék. Egy tény volt, mi mindebben megakadályozta őket.
Hárman megvesztek, valószínűleg a medvetámadás miatt. Teljes volt a pánik, mindenki menekült előlük, és arra sem figyeltek, ki kicsoda, csak menekültek. Sun ebből a „buliból” sem maradt ki, a három őrült üldözőbe vette őt egy folyó vékony jegén. Egyebet nem látott belőlük, csak a csattogó, habzó fogsort, a vadul fénylő szemeket és a jeget szaporán kaparó tizenkét lábfejet.
Mindannyian le voltak gyengülve, de Sun úgy érezte, egy hajszálnyival lassabb az őrületnél. Egyéb menekülése nem volt, minthogy villámgyorsan átugorjon egy vékonyabb, part menti jégfátylat, majd rohant a tábor fele. A három őrült a folyóba zubogott, valószínűleg belefulladtak.
Sokan már végleg feladták a reményt, mivel a veszett kutyák széttépték a hajtót, majd – nagy szerencséjükre – egy szakadékba estek. Páran elváltak a csapattól, mert úgy érezték, sosem találnak vissza, kár is erőltetni. Köztük volt Eela és Klewer, akik alatt egy játék közben beszakadt a jég. Kyra, Leila, Villám, Siri és Jammy a tábort védelmezték, egy második medvetámadás során. Sun emlékezett, úgy hagyták ott őket, hogy hárman megmenekültek volna. A hajtót - ezt később nyomozták ki - a megveszett Sank és Sink tépte szét.
Sun teljesen egyedül maradt. Mindene volt, de alig haladt, és egyre fáradtabb volt. Nagyon rossz volt, hogy nem maradt senki, akivel bátoríthatják egymást, így az egyetlen – bár nagyon erős – motiváció Naty fel-felvillanó arca volt. De ez is csak álmában jelentkezett, ő pedig egyre kevesebbet aludt.
Már csak egynapnyi távolságra volt a várostól, mikor egy csapat farkassal találkozott. Mindannyian őt bámulták, bundájuk tépett volt, néhányuk pofáján harapásnyomok. Kettő kivételével mind vicsorogtak, és az egyik nem vicsorgó Shine volt, bár ezt a fáradtságtól nem vette észre. A vezér támadni készült…
Sun nem vinnyogott, nem üvöltött, nem bújt el, és nem is rohant vakon támadója felé. Látta, hogy a Semmi akar vele harcolni, az, ami elvitte a társait, a hajtót, most őt, később a gyerekeket… Nyugodtan, felemelt fejjel nézett a falkára, akiket meglepett Sun nyugalma. A csapat bebújt az üres hámokba, majd elindultak. Két óra múlva mindenki a legnagyobb rendben volt, Sun-t is ellátták. A csapat elment.
Pár nap múlva találkozott Natyval, aki most sokszor jobb állapotban volt, mint utolsó találkozásukkor. Szemei újra csillogtak, haja fényes volt, és sokkal boldogabbnak nézett ki.
Kicsit később új kutyákat vettek. Ezeknél Jennyferhez jobban hasonló állatokat Sun még életében nem látott. Első dolga az volt, hogy közölje velük: ő a vezér. Természetesen egyikük sem akarta őt azonnal elfogadni, de elég volt kettejükkel összekapnia, hogy mindenki csendben maradjon. Tudta, hogy ezzel a csapattal nem fognak sokáig boldogulni: egyszer csak elszabadul a pokol, és mindannyian ráronthatnak. Azt nem tudta, hogyan győzze meg Natyt a Jennyfer-másolatok eladásáról, pedig sürgős lett volna.
Egy nap Naty-vel elmentek szánozni. A hó csillogott, mint a gyémánt, a fák, az út… Mesebeli hatást keltett. A ragyogó kék égen csak a nap látszott.
Mindkettejüket elbűvölte a helyszín.
Sun boldogan rohant, remekül érezték magukat. Nagy boldogságukban nem figyeltek fel sem az egyre dühödtebben fújó szélre, sem az ólomszínű égre.
A hóvihar kitörésekor is hatalmas volt, ám egyre erősödött, és úgy tűnt, soha nem akar elállni. A szél szanaszét tépte a hótakarót, a hó ömlött a felhőkből, az ágak szinte átölelték a fákat, csapódásuk nem is hallatszott a viharban. Minden recsegett, zúgott és süvített, gallyak szaladtak a szélben.
Naty kiengedte Sun-t, felborította a szánt, és a zsákban tartott takarókat magukra csavarta. Bentről nézve a vihar még szörnyűbbnek látszott: hó mindenhol, recsegés, süvítés, mindenféle hangos zajok, jég, fagy, hó… És semmi élet.
A felkavart porhó ködéből egy farkas tűnt elő, vonítását elragadta a szél. Leela szaglászott, majd elrohant. A hó továbbra is hullámzott, kavargott, minden percben úgy tűnt, ennél erősebb már nem is lehet, mégis lett.
Naty a lábával tartotta a helyén a szánt, ám egy szerencsétlen mozdulatnál eltörött.
– Sun…
A vihar tovább tombolt, hol erősödve, hol egy picit gyengülve dübörgött körülöttük. Letörött ágak repültek minden irányba, hó szakadozott fel, süvített a szél. Semmit nem lehetett hallani a hatalmas zúgás miatt. Sun úgy érezte, rögtön megsüketül a szőrét tépő széltől. Naty sapkája messzire repült, és a lány szigorúan megtiltotta, hogy utána menjen.
Igyekeztek kényelmesen fészkelődni a szán alatt, de Naty a beszorult lába miatt alig változtathatott a helyzetén. Néhány el nem sodort takarót rángatott maga alá, Sun pedig a lány ölébe gubódzott. Félve simultak össze, mintha a világ vége közeledne hatalmas dühvel. Az ijedtség cikázott Sun hátán, szemei a tájat vizslatták, de alig látott: mindent a fehér köd-hó takart.
A vihar zúgott körülöttük, azt az érzést hordozva, hogy ezt nem éli túl senki. Olyan érzésük volt, mintha már teljesen átfagytak volna, sőt, jégkockák között volnának. A jeges szél Naty ruhája és Sun bundája közé süvített, hóhullámot sodorva magával. Pár pillanat múlva úgy festettek, mint egy hószoborcsoport.
A bundája jeges tincsekként meredt az összes lehetséges irányba, aminek köszönhetően úgy festett, mint egy üvegmosó. Naty-be belefagyott a nevetés, de az arcán látszott, hogy ezt aztán a vihar legfelemelőbb pontjának tartja.
Órákig tartott, míg a vihar havazássá gyengült. Naty alig mert mozogni, félt, hogy a sérülése rosszabb lesz. Sun idegesen toporgott.
– Sunny… Hozz ágakat…
A kutya sietve elrohant, és egy rakat ágat összehordott. Naty papírt dobott a fára, majd meggyújtotta. Egy idő múlva Sun egyedül hordta az ágakat a tűzre, mert Naty elaludt.
Jóval később különböző zajokat hallott: kutyaugatás, száncsengő, emberek beszéde, léptek… Alig hallotta meg a megmentőket, hangos ugatásba kezdett. Az emberek feléjük indultak, és meg is találták őket. Kiásták a szinte behavazott szánt, és megvizsgálták az ébredező Natyt.
– No, nem baj… Te Sunshine vagy?
– Vau!
– Akkor ő Naty.
– Vau!
– Beviszünk.
Másnap mondták el, hogy amint Naty meggyógyul, költöznek el: Naty barátnője, Xenia írt Natynak, hogy szüksége van rá. Naty anyja boldogan mosolygott, valahányszor az út szóba került.
De tulajdonképpen mit keresünk mi ennél a Xeniánál, Romániában??? Semmi közünk... Vagy mégis?
